Egy szülész-nőgyógyász naplójából

Dr. Papp Zoltán orvosprofesszor jegyzetei: A köldökzsinór átvágása

A köldökzsinór az anyaméh falához tapadó és az anya szervezetével kapcsolatban álló méhlepény és a magzat között húzódik. Az anya a méhlepényen keresztül táplálja és látja el oxigénnel a magzatot, és ezt a biológiai kapcsolatot a köldökzsinóron keresztül átfolyó vér biztosítja. Megszületést követően az újszülött első légvételei után a gázcsere már nem a köldökzsinóron keresztül, hanem a tüdők útján történik, ezért néhány perccel a születés után a köldökzsinórt a hasfalhoz közeli végénél a szülést vezető orvos vagy a szülésznő átvágja. Ennek sorvadt maradványa a bőrköldök. (Az állatoknál az anyaállat szokta elrágni a köldökzsinórt.) Újabban a szülésnél jelen lévő édesapa is átvághatja a köldökzsinórt, sokan szoktak élni ezzel a megható élményt nyújtó lehetőséggel. Régen ez nem így volt.

Amikor én a mezőkövesdi gimnáziumi igazgatói lakásban 1942-ben megszülettem, Édesapám nem volt jelen az eseménynél. Előző este Szüleim egy filmet láttak a moziban, melyben egy kisgyerek született. Valószínűleg ennek hatására Édesanyám éjféltől érezni kezdte a szülőfájásokat, miután elfolyt a vizem (a magzatvizem).
Hajnalban Juliska, a hűséges szolgálólány meleg fedőket tett Édesanyám hasára, hogy erősítse a fájásokat, és sírt mellette együttérzően, Édesapám pedig elment az óráját megtartani. Fél 9 tájban megszülettem egy bába közreműködésével, János bácsi pedig, a gimnáziumi pedellus boldogan felszaladt az osztályterembe, hogy elújságolja az örömhírt: „Igazgató úr, kisfia született.” A diákok hangos ujjongásban törtek ki, egyrészt tényleg izgalmas lehetett kamasz gyerekek számára a bejelentés, másrészt pedig mindenki természetesnek vette, hogy ezzel vége az órának. Ezt kizárólag Édesapám gondolta másként, a kicsengetésig megtartotta az óráját, és csak azt követően ment le megnézni a feleségét és az új jövevényt. A köldökzsinór akkor már át volt vágva, a lepény is távozott, be voltam pólyázva, így találkozott velem először. Így fogadtak be öcsikéjüknek nővéreim, Editke és Jutka is.

Életem első 18 évét Mezőkövesden töltöttem, élvezve Szüleim féltő gondoskodását és körültekintő neveltetésemet, valamint Testvéreim végtelen szeretetét. Amikor érettségi után felvételt nyertem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, ezzel vége lett a boldog gyermekkoromnak.
Édesapám akkortájt is nagyon elfoglalt volt, mégis szakított időt arra, hogy 1960. szeptember elején egy szép napon elindítson utamra. Egészen a templomig elkísért, ahonnan már egyedül folytattam utamat kis bőröndömmel a vasútállomásig. Amikor elbúcsúztunk, adott még egy-két útravaló gondolatot, és mindketten könnyeztünk, amikor megcsókoltuk egymást.
Megértettem, hogy Édesapám akkor vágta át a köldökzsinóromat. Akkor lettem önálló felnőtt, és ezt követően már csak vendégként jártam haza a szülői házba.

Következik: A legfájóbb búcsú

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán orvosprofesszor jegyzetei: A rettegett húgyvezeték

Jól ismert, hogy a két húgyvezeték (szaknyelven ureter) nagyon közel fut a női kismedencei szervekhez, ezért a nőgyógyász a műtétek kapcsán közel dolgozván hozzájuk, könnyen megsértheti azokat. Ebből kifolyólag a nőgyógyászok rettegnek a húgyvezetéktől.

Ha igaz, akkor az eddigi pályafutásom során két uretert sértettem meg, bár mindkettőnél megmagyaráztam magamnak, sőt a konziliáriusi urológussal is megerősíttettem, hogy a sérülés elkerülhetetlen volt (az egyik esetben már akkor át lehetett vágva, amikor szóltak, hogy szálljak be a műtétbe, a másik esetben egy korábbi függelékműtét kapcsán öltötték az ureter környezetét a hashártyához). Ennek ellenére vállaltam a „tettes” szerepét, hiszen azt tartja a mondás, hogy nem igazi nőgyógyász az, aki még nem vágott át húgyvezetéket.

A két eset mindenesetre tovább erősítette bennem azt, hogy az ureterek környezetében nagyon óvatosnak kell lenni és körültekintően kell operálni. A latin mondást vallom, hogy „nem fenyegeti veszély azt, aki akkor is óvatos, ha biztonságban van”. Hiszen a biztonságot az operáló orvos tájanatómiai tájékozottsága adja, amit kizárólag atlaszokból nem lehet megtanulni, ahhoz sok év tapasztalata kell. Sokszor fordult elő velem, hogy csak az óvatosságomnak köszönhettem, hogy nem vágtam át az uretert. Műtéti preparálásaim során egyébként igen óvatos vagyok, ennek és a szerencsének köszönhetem, hogy betegeim szövődménymentesen gyógyulnak.

Volt viszont egy esetem régen, ami miatt napokig alig aludtam, és amit soha nem felejtek el. Még debreceni pályafutásom során egyszer egy éjszaka a sebészeti klinikára hívtak nyitott hashoz konzíliumba. Egy 25 év körüli nőt operáltak, akinek a kórelőzményi adatait nehezen tudták felvenni, mivel a beteg szellemi fogyatékos volt. Az otthon ápolt gyermekről a szülők is csak annyit tudtak elmondani, hogy hirtelen nagy fájdalmakról kezdett panaszkodni, leginkább a hasát fájlalta.

A laboratóriumi leletek vérzésre utaltak, de a vérzés forrását nem sikerült megállapítani. Külső nyoma a vérzésnek nem volt, végül is a sebészek hasműtétet végeztek a hasűri vérzés kizárása illetve felderítése céljából. Különösebb elváltozást nem találtak, azért hívtak nőgyógyászt. A méhben volt egy jóindulatúnak tűnő daganat és a hüvely felől is volt vérzés. Feltételezve, hogy a vérszegénységet ez okozhatja, méheltávolítást végeztünk.

Ha az ember „hazai pályán” operál, tehát megszokott műtősnővel és műszerekkel, az mindig könnyebben és biztonságosabban megy, mintha idegen műtőben, idegen műszerekkel és kollégákkal. Így volt ez akkor is, ezért a méhet ellátó erek lefogásánál és aláöltésénél a nehéz feltárás miatt nem voltam biztos magamban, hogy nem sértettem-e meg a húgyvezetékeket. Mivel a beteg vizelete a műtét alatt tiszta volt, általános állapota pedig indokolta, hogy a műtét rövid legyen, nem gondolhattam arra, hogy az ureterek teljes lefutását végig ellenőrizzem. Az viszont nem hagyott nyugodni, hogy hátha lekötöttem azokat.
Izgatottságom fokozódott, amikor másnap arról értesültem a sebészetről, hogy a beteg állapota romlott, és vizelet-kiválasztása megszűnt. Egyre erősebb lett bennem a félelem, hogy biztosan lekötöttem a húgyvezetékeket, azért nincs a betegnek vizelete. Nem hagyott nyugodni a dolog, állandóan ez járt a fejemben. Rá két napra a beteg meghalt, az okát senki nem tudta, félve vártam a boncolást.
Én is engedélyt kaptam, hogy a boncoláson részt vegyek és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy az ureterek szabadok, nem sérültek és nincsenek lekötve. Már minden jelenlévő orvos csalódottan készült elhagyni a bonctermet, hiszen a halál okát nem sikerült megtalálni, amikor felfűrészelték a koponyát és kiderült, hogy az agyban hatalmas vérömleny található, ami nemcsak a halál okát tette nyilvánvalóvá, hanem magyarázatául szolgált a vérzés forrásának is.

A mozgásában is korlátozott, fogyatékos beteg valószínűleg rosszul esett és beverte a fejét. De az is felmerült, hogy valaki kemény eszközzel fejbe verte, mert nem tudta tovább nézni a szerencsétlen gyermek szenvedését. A boncolási jegyzőkönyv a véletlen balesetet valószínűsítette, sem a klinikusoknak, sem a patológusoknak nem állt érdekében, hogy az idegenkezűség lehetőségét firtassák.
Következik: A köldökzsinór átvágása.

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei: A beteg kiszolgáltatottsága

A társadalomban mindnyájan kiszolgáltatottak vagyunk. Különösen vonatkozik ez a betegekre. Ezért az internetes világban az emberek mindazt szeretnék megkapni az orvosi ellátásuk során, amiről a portálokon vagy a sajtóból értesülnek. A betegek egyre kevésbé fogadják el a tudást kizárólag maguknak tulajdonító orvosok szakmai felsőbbrendűségét, egyre inkább szeretnének beleszólni a gyógyításuk folyamatába. Ennek eredményeképpen alakult ki a nyugati világban az úgynevezett „second opinion” gyakorlata. A betegek az orvosi vizsgálatot, kivizsgálást követő konzultáció részleteit igyekeznek megbeszélni egy „második véleményt” adó orvossal, hogy ne legyenek kiszolgáltatva kizárólag egy javaslatnak.

A mi poroszos gyökerekből táplálkozó egészségügyünkben ez régóta olyan formában működik, hogy az osztály vezetőjének egyetértése és hozzájárulása nélkül a kezelő orvos nem tehet semmit. Ezt a rendszert a mi korosztályunk jónak tartja, de különösen a magánorvosok gyakorlatában egyre inkább tapasztalhatók az angolszász rendszer begyűrűző szokásai. A nyugati rendszerben a magánorvos egyszemélyben felel a ténykedésének következményeiért, hazánkban az intézet vállal felelősséget, ahol a beavatkozás történik, legfeljebb a kártérítést az ellátást végző orvosra tovább hárítja.

A problémát sokszor az okozza, hogy a beteg nemcsak a két szakmai vélemény birtokában dönt, hanem kénytelen figyelembe venni a rokonság, az ismerősök „sok irányú tapasztalatát” is. Ilyenkor mindenki okos, mindenki „számos hasonló esetre emlékezik”. A beteg megzavarodik és ez akár a gyógyulásának a rovására is mehet.

Jól emlékszem egy középkorú betegemre, aki orvos édesanyja (nem nőgyógyász) tiltakozása ellenére operáltatta meg magát velem. A betegnek kínzó alhasi fájdalmai alakultak ki egy más kórházban évekkel korábban végzett méheltávolítás után. A hüvelycsonkban, a korábbi műtét helyén egy tömött képletet tapintottam, amely igen érzékeny, a beteg számára szinte elviselhetetlen volt. Fonálgennyedés? Endometriózis? Daganat? Műtétet ajánlottam, amihez a beteg édesanyja nem akart hozzájárulni. „Mit lehet még onnan egyáltalán kivenni, hiszen a méhet már eltávolították” – mondta, és lányát két másik orvossal is megvizsgáltatta.

Bár mindketten tapintották az elváltozást, nem ajánlották a műtétet: „Túl veszélyes lenne, megsérülhet a bél is.” „Nem biztos, hogy segítene enyhíteni a panaszokat.” Nem tudom, hogy a beteg konzultált-e még másokkal is, de a három ellenvélemény ellenére kérte, hogy operáljam meg. Megtörtént a hasi műtét, melynek során sikerült eltávolítani a gyulladt méhfüggelékeket és a hüvelycsonk sebvonalát felfrissítve a duzzadt hüvelycsonkot is kimetszettük.

A beteg a műtét után ki lett cserélve, panaszai megszűntek és a szövettani vizsgálat a gyulladás mellett a hüvelycsonkban méhnyálkahártya-szövetet igazolt megmagyarázva a hasi vérzések idejében jelentkező nagy fájdalmakat. A betegnek érthetően a méheltávolítás után már nem voltak mensesei, de azok aktuális idejében hormonhatásra a visszamaradt méhnyálkahártya-szigetekből belső vérzés és így a feszülés hatására fájdalom jelentkezett. (Szaknyelven a méhnyálkahártyát endometriumnak nevezzük, innen a méh üregén kívül elhelyezkedő méhnyálkahártya-szövet elnevezése, az endometriózis.)

Jóllehet az eset szakmailag is izgalmas, de az igazi tanulságot mégis az adja, hogy a beteg sokszor kiszolgáltatott és szerencse kérdése, hogy kinek a véleményét fogadja el. A beteg az ellenőrző vizsgálatok során is tünet- és panaszmentes volt, de ezekre az alkalmakra már édesanyja nem kísérte el. Remélhetőleg azért örült, hogy a lánya meggyógyult!
Következik: A rettegett húgyvezeték

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei: A rejtélyes vírus

Már az 1970-es években is tudott volt, hogy a női kismedencei rosszindulatú daganatok közül a családi halmozódást mutató petefészekrákkal ellentétben a méhnyakrák gyakrabban fordul elő azokban a nőkben, akik fiatalabb korban kezdték a nemi életet, akik gyakran váltogatják partnerüket, akik férfipartnerének több más szexuális kapcsolata is van, illetve akik többször szültek. Ritkábban fordul elő a méhnyakrák apácák között, illetve azokban a népcsoportokban, ahol a férfiakat vallási vagy higiénés okok miatt körülmetélik. A fertőzés útján átjutó ágensek, elsősorban a vírusok szerepe kézenfekvő volt.

Saját élményeim is voltak erre vonatkozóan. Egy méhnyakrákos betegem halála után pár évvel férje újra megnősült. Felesége nem járt nőgyógyászati ellenőrzésre, csak pár évvel később jelentkezett kellemetlen szagú vérzéses panaszaival. A diagnózis méhnyakrák volt és sajnos már nem lehetett rajta segíteni. A másodszor is megözvegyült férj azt mondta: „Doktor úr, biztos vagyok benne, hogy mindkét feleségem a tőlem kapott fertőzés következtében halt meg”. Próbáltam megnyugtatni, hogy a méhnyakrák nem fertőző betegség, de ő meg volt győződve az igazáról, és az idő őt igazolta. Pár éven belül a tudomány rátalált a rejtélyes vírusra, amely szerepet játszik a daganat kialakulásában.

Emlékszem, hogy a debreceni virológusok a herpes vírus szerepét próbálták igazolni, de több eredménnyel járt egy német kutatócsoport, amelyik a humán papillomavírust (HPV) vette célba.
A HPV-ről az is bebizonyosodott, hogy nem egy, hanem több mint 100 típusa létezik, melyek közül egyesek szemölcsös elváltozásokat, míg mások elsősorban méhnyakrákot okoznak. Egy nőnek 80 %-os esélye van arra, hogy élete folyamán átessen HPV-fertőzésen. Ezek egy részét a női szervezet leküzdi, más részük pedig évek során előidézhetik a kóros elváltozásokat. Az is elképzelhető, hogy genetikai hajlamon múlik, hogy kit betegít meg a vírus.

Ma már hozzáférhetők oltóanyagok is, melyeket elsősorban kislányoknak ajánlunk, akiknek még nem volt nemi kapcsolatuk. Hamarosan kidolgozzák a terápiás vakcinákat is, amelyek talán örökre eltüntetik a méhnyakrákot a rosszindulatú daganatok listájáról. Egyelőre azonban a rákszűrő protokoll változatlan marad, minden nő évente egyszer feltétlenül jelenjen meg nőgyógyászati rákszűrésen! Akkor biztosan megelőzhető a hazánkban napjainkban is évente 500 nő halálát követelő méhnyakrák.
Következik: A beteg kiszolgáltatottsága

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei – Az életmentő érlekötés

Az 1970-es évek közepén, még fiatal klinikai ügyeletvezető koromban egy éjszaka szirénázó mentő hozott egy kivérzett nőbeteget a Szülészeti Klinikára. Alig volt 33 éves a 2 gyermek édesanyja, akinek a hüvelyéből igen erős vérzést tapasztaltunk. Több palack vérrel kellett azonnal transzfundálnunk, hogy ne a vizsgálóasztalon haljon meg.

Vizsgálattal nyilvánvalóvá vált, hogy előrehaladott méhnyakrákja van, amely a hüvely felső harmadára és a méhnyak körüli kötőszövetbe is beterjedt, megsértve a tápláló ereket. Az ilyenkor szokásos vérzéscsillapító eljárásokat alkalmaztuk, kevés sikerrel. A daganat úgy szűrte be környezetét, hogy műtéttel nem lehetett volna eltávolítani. Éreztem, hogy amennyiben valamilyen huszárvágást nem sikerül végrehajtanom, a beteget elveszítjük.

Belém villant egy régi szakkönyvben ajánlott módszer az egyébként befolyásolhatatlan kismedencei bő vérzés megfékezésére: a belső csípőverőér lekötése. Klinikánkon senkinek nem volt ezzel tapasztalata, akit meg lehetett volna kérdeznem. A módszer lényege, hogy a kismedencei szerveket ellátó fő verőér lekötésével az adott területen a vérnyomás lecsökken, ezáltal a vérzés mérséklődik, a szervek oxigénellátása azonban a számos érkapcsolatnak köszönhetően nem szenved zavart. A tájanatómiai ismereteim adtak erőt az elhatározásomhoz, hogy a módszert megpróbáljam.

Altatásban hasmetszést végeztünk és kipreparáltuk a húgyvezeték mellett a közös csípőverőeret és az abból eredő ereket. A belső csípőverőeret az oszlás után mindkét oldalon lekötöttük. A hatás hihetetlennek tűnt, a hüvelyi vérzés megszűnt, a beteg jobban lett és pár nap múlva hazamehetett.

Ettől kezdve közleményekben és előadásokon széles körben ajánlottam ezt a vérzéscsillapító módszert, amit jóllehet nem én találtam ki, de több száz betegem példáján bizonyítottam, hogy a szüléseknél, császármetszéseknél és kiterjesztett nőgyógyászati műtéteknél a vérzéscsillapítás gyors és frappáns módszere. Az egyébként kizárólag méheltávolítással csillapítható vérzés olyan alternatívája, mellyel sokszor a méh is megmenthető. A Jehova tanúinál, akik nem fogadják el a vérátömlesztést, a nagyobb vérzés megelőzése céljából, azóta ezt a módszert alkalmazzuk.

A beteg egyébként, akinek az elvérzéses halálát sikerült átmenetileg megakadályozni, egy évvel később halt meg a rák tovaterjedése következtében. Pedig már annak idején is hirdettük, hogy a méhnyakrák rendszeres, évenként végzett nőgyógyászati vizsgálattal megelőzhető. Sajnos ő későn került orvoskézre.
Következik: A rejtélyes vírus

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei – Jótett helyébe jót várj!

Debreceni egyetemista koromban, az 1960-as években a téli vizsgaidőszakok vizsgáit igyekeztem úgy szervezni, hogy a Karácsonyestét mindig Mezőkövesden, Szüleimmel töltsem. Többnyire december 24-én délelőtt vizsgáztam és a 2 órás vonattal már indultam is Füzesabonyba. Az egyik alkalommal jó hideg volt, a több órás úton az utasok szorgalmasan raktuk a hasábfákat a kályhára (akkoriban tehervagonokból átalakított „személykocsikban” az utasok fűtöttek).

A vonat késett, úgy hogy nem értem el a csatlakozást Mezőkövesd felé. Az állomás kihalt volt, a legközelebbi vonatot másnapra ígérték, nem volt más választásom, mint hogy kigyalogoltam az országútra és nekivágtam a hófúvásos éjszakának. Reménykedtem, hogy egy autó esetleg majd felvesz, de Karácsonyeste lévén sokáig kihalt volt az országút.

Végül egy óra múlva, Szihalom előtt utolért egy teherautó, és felvett. Alig 10 km fázós út után megérkeztünk Kövesdre, akkor még nem volt elkerülő út (nem még autópálya!), úgy hogy közvetlenül a gimnázium épülete előtt, ahol szüleim laktak, állhatott meg az autó. Nagyon sietett a sofőrje, nem várta meg a forró teát sem, amivel Édesanyám próbált kedveskedni neki, hosszú volt még az útja az egyik nyírségi falucskáig. Búcsúzóul megmondtam nevemet, és hogy orvostanhallgató vagyok Debrecenben és szülésznek készülök, ha gyermeke fog születni, keressen meg.

Ígéretemet nem felejtette el és néhány év múlva feleségével felkeresett a debreceni klinikán. Megismertük és örömmel üdvözöltük egymást és megkért, hogy gondozzam a feleségét, nagyon hálás lesz. Nem kell hálásnak lennie – mondtam, hiszen most én leszek „hálás”, én vagyok soron. Végül három gyermekét segítettem a világra, sőt még édesanyját is megoperáltam, és soha nem fogadtam el tőlük semmit. Azaz, amit nem utasíthattam vissza, évekig rendszeresen kedveskedett nekem néhány rekesz jó zamatos szabolcsi Jonatánalmával.

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei – Mindig van remény!

A hasban (a hashártyaüregben) meggyűlő szabad folyadék (ascites) sok betegségnek lehet kísérője. Többnyire pangásos vagy gyulladásos eredetű, de a nőgyógyászok elsősorban a legrettegettebb nőgyógyászati daganat, az előrehaladott petefészekrák velejárójaként találkozhatnak vele. Ha ascitest diagnosztizálunk (ez ma már ultrahangvizsgálattal nem jelent problémát), mindig keresni kell a kiváltó okot és igyekszünk kizárni a petefészek-daganat lehetőségét. Ha a petefészekben elváltozást találunk és egyidejűleg a hasvíz is felgyülemlett, kevés a remény a gyógyulásra. A reményt azonban soha nem szabad feladni. Két betegem példa erre.

Egyikük 40 éves életkorában járó szép és ápolt nő, aki mindig szeretett volna gyermeket, de alapbetegsége miatt erre nem vállalkozhatott. Tartósan „vérhígítót” (heparint) kellett kapnia. Egyszer panaszai jelentkeztek, hasa feszülni kezdett, kismedencéjében ultrahanggal petefészek-daganatot vélelmeztünk, a CA-125 markere, amely petefészekrák esetén megemelkedik, az ő esetében is magas értéket adott. A legrosszabb sejtéssel vágtunk neki a műtétnek. Ennek során nagy meglepetésünkre a petefészekben nem daganatot, hanem egyébként vérbe ágyazott ártatlan tömlőt találtunk, mely megrepedt és a heparinkezelés hatására a falából a hasüregbe jutott vér nem alvadt meg, az ascites tehát híg vér volt. A hasüreget átmostuk, a petefészektömlőt eltávolítottuk, és a beteg meggyógyult. A CA-125 marker pozitivitása álpozitív eredmény volt. A beteg, azóta is jól van.

A másik betegem hasában olyan mennyiségű ascites gyűlt fel, hogy a gyenge méhfüggesztő szalagoknak tulajdoníthatóan méhe és hüvelye „előesett” a combjai közé. A hasában ultrahanggal egy szokatlan szerkezetű nagy daganatot diagnosztizáltak és a beteg hozzátartozóit arról tájékoztatták, hogy operálni sem érdemes, bele kell törődni hogy már nem lehet rajta segíteni. Kétségbeesve kerestek fel (falumbeliek), hogy az én véleményemet is kikérjék. A legrosszabbra számítva a beteget megoperáltuk. A hasát kitöltő, az egyik petefészekből kiinduló hatalmas daganatát, továbbá az előesett méhét sikerült eltávolítani és vártuk a további kezelés szükségességét eldöntő szövettani eredményt. Meglepetésünkre és örömünkre az eredmény nem rosszindulatú petefészekrák, hanem egy jóindulatú, ún. teratoma (tehát sok szervet és szövetet tartalmazó fejlődési rendellenesség) lett. Ez termelte a hasvizet, ami a műtéttel megszűnt. A beteg meggyógyult, soha nem felejtem el a kétségbeesett családot, akik már feketébe öltözve hozták szerettüket, aki csodával határos módon nem halt meg. Mint ahogy a remény sem, ami mint jól tudott „a legutoljára hal meg”.
Következik: „Jótett helyébe jót várj!”

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei – A gyógyító Promptcillin

Fiatal orvosok között a múlt század második felében szokás volt a nyári szabadságot munkával eltölteni. Ez szakmai kihívás is volt, de tagadhatatlanul a kis fizetések kiegészítésére is szolgált. Mi szülész tanoncok szülőotthonokba és „körzetbe” mentünk helyettesíteni. A szülőotthonokat vezető főorvosoknak áldás volt, ha az egész évi éjjel-nappalos készenlét után néhány hétre elutazhattak pihenni. Nekünk pedig pénzkeresésre és szakmai tapasztalatszerzésre nyílt lehetőségünk. Én is voltam szülőotthonban Tiszafüreden és Mezőkövesden, körzeti orvost pedig egy nyáron, Hajdúhadházon helyettesítettem. Itt tapasztaltam meg a körzeti orvosok idegtépő lelki és fizikai igénybevételét és becsültem meg még inkább ezt követően a klinikai háttér biztonságában eltölthető évtizedeimet.

Rettenetes élmény volt halotti látleletet felvennem egy mezőgazdasági gépbe bedarálódott szerencsétlen emberről, de nem felejtem el a cigánytelepen tett látogatásaimat sem. Egyszer egy éjszaka dörömböltek az ablakomon, hogy „Doktor úr jöjjön azonnal, mert lázgörcse van az édesapámnak”. Magamhoz vettem orvosi táskámat, és biciklire pattantam, úgy követtem a kísérőimet. Egy-két kilométerre lehetett a kivilágítatlan cigánytelep, ahol az egyik házba bevezettek, hogy a lázas férfit megvizsgáljam. A beteget kiverte a verejték, egyik lábfeje duzzadt és vörös volt, a pír határa szabálytalan, éles szélű és lángnyelvszerű rajzolatot mutatott. Megvizsgálva, a láz egyéb okát nem találtam, orbáncra (erysipelas) vagy lépfenére (anthrax) gondoltam. Ezek gyógyszere a penicillin és a tetran, erre még emlékeztem tanulmányaimból, úgyhogy penicillint (több millió egység Promptcillint) kezdtem injekcióban alkalmazni, továbbá borogatást rendeltem a mellkasára és a homlokára.

Másnap délelőtt ismét riasztottak, hogy továbbra is lázas a beteg, menjek ki azonnal. Valóban lázas volt és az orbánc (vagy lépfene) a lábfejről felterjedt a comb közepéig ijesztő látványt nyújtva. Javasoltam, hogy kórházba kell szállíttatnom, de az időközben összesereglett rokonság világosan tudomásomra hozta, hogy a beteget nem szállíttathatom sehová, hanem itt gyógyítom meg vagy „megnézhetem magam”. Újabb injekciót adtam, majd még minden nap kétszer kikarikáztam, hogy ezt megismételjem és a láz egyszer csak elmúlt, az alsó végtag vörhenyes vizenyős folyamata enyhült, az elváltozás kezdett visszaszorulni. Nem kellett végül is „megnéznem magam”, a beteget a penicillin meggyógyította. A megfenyegetett dokiból „jó doki” lett, de ennek előnyeit már nem élvezhettem, mert hamarosan lejárt a körzeti orvosi ténykedésem.
Következik: Mindig van remény!

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei – A gyilkos torokgyík

Anyai nagymamám ötödik gyermeke, Antónia (Antóka) 1920-ban született. A két nagyfiú és két lány után Antóka lett Édesanyja szemefénye, aki azonban 7 éves korában súlyosan megbetegedett, torokgyíkot kapott. A ragályos betegség nevét onnan kapta, hogy a diftéria baktérium és toxinja a torokképletek nyálkahártyáján álhártyás gyulladást okoz. A toxin a nyirokutak mentén felszívódik, és a szerveket is megtámadja. A lepedék az összes garatképletre ráterjed, s az áldozat gyakorlatilag megfullad.

1927-ben még nem volt antibiotikum, a gyerekek életét sokszor nem lehetett megmenteni, így sok ártatlan gyerekhez hasonlóan Antóka is meghalt. Édesanyja idegösszeomlást kapott, szanatóriumokban ápolták. Akkor nyugodott meg valamelyest, amikor ismét várandós lett és megszületett kislánya, Klárika. Benne mindig Antókát kereste és vélte látni, aki ragaszkodásával és áldozatos életével rászolgált erre a szeretetre.
Nagyapám nem sajnálta a maradék pénzét, és Antókának gyönyörű síremléket csináltatott, arcmását márványból kifaragtatta. A síremlék ma is feltűnik visszafogott szépségével a jászapáti temetőben. Azóta ez a sír szolgál Nagyapám és Nagymamám végső nyughelyéül is.

Szinte hihetetlen, de a diftéria elleni védőoltás Antóka halála után 1 évvel, 1928-ban vált elérhetővé Magyarországon, 1938-tól pedig kötelező lett. A szamárköhögés és a tetanusz elleni oltóanyaggal kapcsoltan a Di-Per-Te védőoltást 1954-ben fejlesztették ki és tették szintén kötelezővé hazánkban. Így ma már nem halnak meg gyerekek torokgyíkban. Tudomásom van róla, hogy a közelmúltban egy anya megtagadta gyermeke beoltását. Neki ajánlom írásomat.
Következik: A gyógyító promptcillin

Share on Facebook

Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei – El a kezekkel a méhtől!

A szülészet az elmúlt évtizedekben, köszönhetően az ultrahang-diagnosztikának, az antibiotikumok hozzáférhetőségének és a transzfúzió lehetőségének, nagyon sokat fejlődött. Semmelweis Ignác a 19. század első felében fantasztikus ráérzéssel mutatott rá, hogy a szülő anyák elfertőződése a klórvizes kézmosással megelőzhető. Ha viszont a méhseb elgennyedése bekövetkezett, akkor csak a szerencse mentette meg a beteg életét, halála csaknem elkerülhetetlen volt. Ha a méh elgennyedt, nem volt szabad még csak megkísérelni sem a méh üregének, a fertőzésgócnak a kiürítését és átöblítését. Ezt az elvet vallották még az 1960-as évek végén tanítómestereim is.

Történt egyszer, hogy a legjobb barátom testvérénél, akinek a szülését én vezettem, a szülés után lepényszövet maradt vissza, mely vérmérgezésnek lett a forrása. Közvetlen felettesem bízott az antibiotikum-terápia védelmében és szükségesnek tartotta a méh kiürítését, előterjesztése ellenére azonban felettesei nem adták áldásukat a beavatkozásra. „El a kezekkel a méhtől” – vallotta a több évtizedes gyakorlat. Tanársegéd barátom, aki már sok hasonló tragikus esetet látott, még állásának kockáztatásával is a műszeres méhűri betapintás mellett döntött.

Egy szombat délelőtt, amikor kevesen voltak a klinikán, úgy végezte el a műtétet, hogy kérésére én a műtő előtti folyosón fedeztem őt figyelve, hogy nem jön-e arra valaki, különösen a Prof. Szerencsénkre nem jött, a műtét sikerült, a beteg másnapra kezdett jobban lenni, hétfőn pedig már a professzori vizit bizonyítva látta a régi gyakorlat helyességét, hogy lám nem szabad a méhűrben maradt gyulladt lepényszövet-maradványhoz nyúlni, hiszen anélkül is meggyógyulhat a beteg. Az „életmentő” akció néhányunk titka maradt. Később betegünk újabb terhességet viselt ki sikeresen.
Következik: A gyilkos torokgyík

Share on Facebook